Jevgenyij Jevtusenko
Ballada a nekifutásról
Európa Könyvkiadó Bp. 1980.
1.Hogy, hogy nem, érzem nem is egyszer
Hogy, hogy nem, érzem nem is egyszer,
s akad tán, ki ennek örül
nincs életemben semmi rendszer,
ábrándozok szertelenül.
Szemre nem tűnik rémítőnek
s félábránd, félérzelem,
de én félek, „Ez lesz belőled?-
Nem leszel ember sohasem”-
Engem bánt a szívben s az észben
űrt felejtő találkozás,
s nem az ünnepi kedv: a tétlen,
ha birodalma ez a ház.
Bánt, hogy sok könyvre úgy gyanakszom,
szívem zavara fáj nekem,
s hogy önmagamra úgy haragszom,
oly nagyon, hogy -alig hiszem.
Szakítok ezzel én örökre,
ahogy rég éltem oktalan;
s a meleg, párás, puha földre
széttárt karral vetem magam!
Ó, testvéreim nemzedéke-
lépcső s nem a küszöb maga,
csak a kezdet bevezetése,
egy előszó előszava!
Ó, kortársam, igaz barátom!
Sorsod rejti a sorsomat.
Legyünk őszinték, s nyavalyánkról
mondjunk hát végre igazat!
Minden bajunkat elkiáltva,
hogy hallja más, halljuk magunk:
hogyan nem tudunk élni már ma,
és élni hogyan akarunk.
Önteltségünk megelégelve
nem fáj, mit el kell vesztenünk.
Magunkat féltve és szeretve
ölt majd formát a jellemünk.
1953. Orbán Ottó fordítása
Jevgenyij Jevtusenko
Majakovszkij anyja
Öreg karszékben ül,
szemében tiszta melegség,
amint elidőz vendégein, fiatal csapaton.
Kínál szívesen: „Birslekvár, Kaukázusi... Tessék,
kóstolják meg... Ő szerette nagyon...”
Mert így látja fiát: soványnak, néha betegnek
ki a lekvárt és a gyümölcscukrot szereti-
szóval Vologyának, akit hazavár, vacsorát melenget,
s teát főz és megágyaz este neki...
Ha bánat verte le, ő mindig belelátott,
de sok minden mást érteni nem lehetett...
És azt a szörnyű kabátot, a sárga kabátot
sóhajtva vasalta, tűnődve a deszka felett...
Fia mennydörgött dobogókon csattant vígszilaj élce.
De anyja tudta, hogy otthon, a élcek után
nyírott fejét hogyan ejti majd az ölébe
s hogyan liheg, hajszoltan és szaporán...
Nehéz egyedül.... S már élete mécse is fukarul világol.
Öreg karosszékben ül, keze lassan ölébe alél...
Vendégei újra elmondják ma fiáról,
hogy hallgatatlan, híre örök, hogy él,
mert élnek igéi, s mintha köztünk volna, ez annyi...
De ő... ő csak mellére hanyatlana, és a fejét,
konok fejét szeretné megsimogatni,
s hogy már megint rágyújt,
megszidni szegényt....
1954.
Rab Zsuzsa fordítása
Jevgenyij Jevtusenko
Félálom
Hát újra ebben a szobában.
Szememben pusztaság van.
Fekszem. Nehézkesen, betegen,
a fáradt, sápatag ágyban.
Látom, vagy inkább érzem
a félhomályon át
a székre dobott zakóm
erőtlen vázlatát.
Minden kis tárgyam őriz,
mozdulatomra les.
Cigarettára gyújtanék-
a doboz rég üres.
Fénylőn, kerengve, lassan
az álom kútfenék
mélyéről sok emlék tör fel,
mint sereg buborék.
Tettem egy kevés jót is,
volt kivel több jót, mint rosszat.
Szép szál remények vonulnak,
és törpe tettek botladoznak.
Látom, kis ünnepek, gondok
ideges váltakozását,
nemet sohase mondó asszonyok
nyugodt vonását.
Látom gyerek-magamat.
Kis ingben ülök, tutajon,
csupasz lábammal
az Angara vizét csobogtatom.
Érzékeny zsineg a vízben,
vödrömben pár keszeg.
Várok. Vajon mire várok?
Hogy majd nagyobb leszek.
Fenyőillat csobog át a szobán.
Tiszta vagyok, s könnyű egészen.
Ágyamról lecsüngő kezem
fürdik az Angara vizében.
1954
Rab Zsuzsa fordítása
Jevgenyij Jevtusenko
Megsértettek
Megsértettek. Bénító szégyen bennem,
s ez nem dühöt szül – mélységes zavart.
Megsértettek, gúnyolva telhetetlen.
Jó mélyre szúrt, ki sérteni akart.
Jaj! Levegőt!
Gunnyaszt a ruhatárban az öreg,
szid minden gyűlésezőt...
Haragosom-szerelmem jő utánam.
De rég nem láttam! Rég – tegnapelőtt...
Hallgat. Kezében ideges fehéren
zsebkendő villan, azt tépegeti.
Aggodalom és hűség szemében.
„Feleségem!”-úgy mondanám neki!
Taxi.
Hó zúdul.
És könnyed beszéde:
„Szeretlek.... Jaj, úgy örülök neked!
Új cipőt vettem tegnap, ezt ni...Szép-e?
Neked nem tetszik? Észre sem veszed?
Hová megyünk most?”
„Beteg a barátom...”-
„Tessék szívem? A hó....hogyan szakad!”
„Együtt vagyunk megint – de furcsa álom!”
„Borostás vagy – szúr, vidd az arcodat”
Pezsgőt, narancsot, veszünk még a boltban.
A lépcsőn felmegyünk...Becsöngetek.
A beteg ámulón elénkbe toppan:
„Nohát, derék, hogy együtt jöttetek!
Pezsgő? Én már mondom, jobb a vodka.”
És néz bennünket, néz merőn, soká.
Tudom, mi csillan benne fel – a Volga,
mely úgy zúg, mintha őt szólítaná....
Nekem azt mondja:” Ne búsulj! Ez semmi!
Lesz nehezebb is- ne hagyd el magad!”-
és halkan-halkan: „Nem válhattok el Ti!
Halljátok? Nem! Tinektek nem szabad!”
No, jól mulattunk. Elmegyünk. S utánunk
riadtan néznek a havas terek jégrojtos bokrai.
Nincsen lakásunk.
Elválunk. Sírsz. Elmégy.
Tovább megyek...
Nem alszom...
Hó Hull. Porló özönében
kései villamosok zengenek.
Fájdalmaim telepszenek körében-
dühös-türelmes vadállatsereg.
De rám fuvall a jó rokon melegség.
Aztán arcodat hozza a sötét.
Majd:
„Nektek nem szabad...”
És feldereng még barátom arca.
S újra a tied.
1955
Rab Zsuzsa fordítása
Jevgenyij Jevtusenko
Irigység
Irigykedem.
S ezt – rejtekét kímélve-
nem tártam még fel társaim előtt.
Tudom, hogy él valahol egy legényke,
s kimondhatatlanul irigylem őt.
Irigylem őt, mert úgy harcol a sorban-
ahogy küzdeni, érzem, nem merek.
Irigylem őt, mivel gyermekkoromban
nem úgy nevettem, ahogy ő nevet.
Ő sebekben jár, kék-zöldre fagyottan-
én jólfésülten, mint operahős.
A könyvekben ha lapot kihagytam,
ő elolvasta. Mert itt is Erős.
Én megbocsájtó véle sose voltam,
ő emberségre, jóságra tanít,
s hol „Nem megy”-et kiáltva áll a tollam-
ő így szól: „Megy!” és rója a sorait.
Csomót ha lát: Jöjjön a penge éle!
Én meg hasalva bontom, bogozom.
Ha ő szeret- méltó a szenvedélye,
enyém elszárad, mint a kerti gyom.
Mosolygok, mint színész s szerepében.
S az irigység így hű titkom marad!
„Hisz nem mindenki élhet oly fehéren,
valakinek tévedni is szabad...”
De hányszor is e zord gondok helyébe
egy másik jő, s felsóhajtok eképp:
„Óh, él valahol egy különb legényke,
ki vágyával a fellegekbe lép.”
1955
Havas Ervin fordítása
Jevgenyij Jevtusenko
A beatnik-lány
Ez a kislány New York-i, mégsem
idevalósi igazán.
Menekül neonok tövében
önmaga elöl ez a lány.-
Megveti a világot, ezt a
bukott erénycsöszt, a hamist;
nincs benne igazság egy morzsa
Pót-igazsága lett a TWIST.
És fésületlen hajjal érdes
szvetterben, szemüvegesen
táncol a tagadás e kényes
tűsarkokon, törékenyen.
Néki minden csalás, szerep csak,
csal az újság, a biblia.
Van Montague, van Capulet sok.
Nincs Rómeo s nincs Júlia.
Főhajtva állnak, gond-gyötörten
a roskadt éji fák, s a hold
mint részeg beatnik, feje ködben,
a tej-körút mentén bolyong;
mintha pulttól pultig haladna,
töprengve jár, rideg magány
dermedt köré;villog alatta
szépen s kegyetlenül a táj.
Kegyetlen minden kő – e város
fölött méltán hűvöslenek
a TV –antennák, akár bús
Kristustalan feszületek.
1961
Garai Gábor fordítása